Tévhitek s tények Magyarország pókjairól marásáról, veszélyességéről

Óriás keresztespók nőstény (fotó Karl Csaba)

Bevezetés

E cikk megírására az ösztönzést az adta hogy, internetes fórumokon az esetek nagy többségében a második kérdés (hogy ha nem az első) egy egy pók fotója alatt hogy “veszélyes e?”. 

Ilyenkor aztán elkezdenek özönleni önjelölt szakértők részéről a dezinformációk, városi legendák, “ismerősöm ismerősének ismerőse” történetek, amik valóságalapja a legtöbb esetben a nullával egyenlő. 

Ezekkel a fő probléma hogy a kérdező, nem tudja kiszűrni a sok sok válaszból mi a valós és mi a legenda. Ebben az írásban némileg taglalom a legendákat, illetve a valós, tudományos tényeket írom le a hazai fajainkról.

Igyekszem a leggyakrabban ez ügyben feltűnő fajokat egybe szedni s mindegyikhez bővebben válaszolni az oly gyakran hallott “veszélyes?” kérdésre.

Általánosságban a pókokkal kapcsolatos tévhitekről

A magyarországon élő pókok (egy család kivételével) mindegyike “mérges", zsákmányukat méreggel ölik meg, de emberre a mérgük az esetek 99,9%-ban teljesen ártalmatlan. 

E mérgek előállítása nagy energiaigényű folyamat, a zsákmány megszerzése a cél vele, s nem a nagyobb testű ragadozók megfélemlítése (ellentétben például a kolonizáló darazsakkal). Ezért a hazánkban élő pókok nagy többsége ilyen célra nem is pazarolja. 

Olyan történetek mint, egy pók valakit rendszeresen megmar amíg alszik, minden valóság alapot nélkülöznek.

A pókok ízeltlábúakkal táplálkoznak, az ember nem préda vagy táplálék forrás számukra, hanem veszélyforrás. Ezért amíg tehetik menekülnek előle.

Kicsit sarkított példával élve, annyira logikus egy ilyen történet, mint az hogy valaki, hobbiból Afrikában orrszarvúra lövöldözött kétmétről, légpisztollyal…

Mind a pók, mint a feltételezett “hobbista orrszarvúi vadász” élete végét jelentené természetesen ez.

Viszont a pókoknak az emberekkel ellentétben nincsenek szuicid hajlamaik.

Amikor egy egy pók véletlen valaki ágyába keveredik, a lehető legrövidebb úton igyekszik távozni a rá veszelyes lény közelségéből. Olyan persze megtörténhet hogy, épp rosszkor van rossz helyen és álmunkban fordulva agyon nyomjuk. Ilyenkor utolsó védekezésként még oda marhat de, erről a legtöbb esetben tudomásunk sem lesz, hiszen az épületlakó pókjaink nagy többsége képtelen átharapni az emberi bőrt.

Az éjjeli pókmarás történetének az alapja annyi hogy, némelyik ízeltlábú faj (ágyi poloska, vérszívó szúnyogfajok stb) éjjel táplálkoznak belőlünk, ilyenkor a bőrön különböző nyomok maradnak utánuk. Mikor emberünk felébred több sebet tálal magán, ami viszket, esetleg bedagad, fáj.

Amennyiben ilyenek után lát egy pókot, rögtön párhuzamot von a két esemény között, s ez általában a pók életébe kerül.

Ez azon kívül hogy értelmetlen, még relatív az emberünkre nézve is káros, mert, a pókok pont azokkal a lényekkel táplálkoznak amik adott esetben az emberünkből. Így saját magának is rosszat tesz az efajta ember, nem csak a póknak.

A másik közkedvelt tévhit az allergiás reakció.

Egyes ízeltlábúak, például darazsak, méhek, hangyák szúrása (pontosabban a szúrásukkal bejutatott méreganyagban lévő fehérjék) valóban okozhat allergiás reakciót. Ez általában azokra a fajokra jellemző amelyek mérge védekezésre vagy védekezésre is szolgál nagyobb testű ragadozók ellen.

A hazai pókjaink esetében ez nem így van. A pókjaink mérgében található fehérjék nem váltanak ki allergiás reakciót. Amióta írót történelmünk van, ilyenről nem született tudományos publikáció, se orvosi, se arachnológiai.

Amikor egy házi orvos “pók csípést” illetve allergiát emleget, az abból következik hogy, körülbelül annyit tud a pókokról mint egy villanyszerelő. Abból kifolyólag hogy, a hazai pókjaink emberekre abszolút veszélytelenek az orvosi egyetemen sem tanítanak róluk semmit. Ebből következik hogy, egy átlagos orvost ilyen témában megkérdezni nagyjából olyan mintha a szomszéd “Manci nénit” kérdeznénk meg. Semmilyen releváns információt nem fog tudni adni, max azt tudja elmondani amit ő is itt ott (legtöbb esetben bulvármédia szenzációhajhász cikkeiben) olvasott, hallott. 

Sajnálatos módon a média megteremtett egy bizonyos “celeb szakértő” réteget, ami sajnos csak tovább segíti a tévhitek, legendák, rémhírek terjedését.

Az emberek arra kapják fel a fejüket hogy “veszélyes európai álözvegyet" s nem arra hogy, teljesen ártalmatlan faggyúpókot találtak egy lakásban..

A bulvár média számára legfontosabb a nézettsége, az eladott példányszám s ehhez “hirek” kellenek, számukra lényegtelen hogyha ezek álhírek is. Így sajnos legritkább esetekben szólaltatnak meg valódi szakértőket, arachnologusokat. Ennek egyenes következménye hogy az átlag ember ezekből a médiákból szinte soha nem kap valós információt hazai pókjainkról.

Embereknek kellemetlenséget okozni képes fajok a hazai faunánkban

Nagy eretnekpók hím (fotó Karl Csaba)

Idehaza igen kevés faj képes marásával számunkra kellemetlenséget okozni. Ezek a következők, a búvárpók, a cselőpókjaink ( pokoli cselőpók, szongáriai cselőpók), a mérges dajkapók a vidrapókjaink (parti vidrapók, szegélyes vidrapók)  és a hazánkban újonnan megjelent tüskéskezű álfarkaspók. 

Mindezek mellett még nagyobb zugpókjaink, farkaspókjaink és a nagy eretnekpók kifejlett egyedei képesek átmarni az emberi bőrt, róluk viszont nem írok részletesebben mivel a szinte nullával egyenlő esélyű marásuk esetén sem okoznak semmilyen klinikai tünetet.

Marásuk esetén két pici, tűhegynyi lyuk marad az emberi bőrön s semmi egyébb tünet (viszketés, fájdalom, dagadás) nem jelentkezik. 

Ez alól a nagy eretnekpók (Amaurobius ferox)  némileg kivétel mive náluk, egyes külföldi szakirodalom szerint enyhe bőrpír, dagadás és viszketés alakul ki a marás közvetlen környezetében. 

Búvárpók (Argyroneta aquatica)

Búvárpók nőstény (fotó Karl Csaba)

Búvárpók nőstény (fotó Karl Csaba)

Életmódja teljesen vízhez kötött, vízinövényekkel gazdagon benőtt állóvizek, lápok vízfelszín alatti lakója.

Eme különleges életmódjából kifolyólag az emberrel való találkozás esélyes e faj esetében szinte a nullával egyenlő.

Számára megfelelő élőhelyen, szándékosan keresve is nehezen fellelhető.

E pók ameddig lehet közvetlen zavarás esetén is mozdulatlan marad, hosszabb atrocitás után menekül s csak legvégső esetben mar. A fotón látható, támadó nőstény példány jó tízperces, közvetlen fizikai zavarás után (miközben minden menekülési kísérletét megakadályoztam) volt hajlandó felvenni a támadó, riasztó pózt, s konkrétan megmarni az ingerlésére használt fűszálat.

Amiért mégis ide sorolom, az a hazai faunánkban erősnek nevezhető mérge. 

E relatív erős méregre valószínűsíthetőleg életmódja miatt van szükség. A víz alatt megmart prédáját a lehető leggyorsabban meg kell bénítania mivel légköri levegőt lélegzik be s ezért rendszeresen a vízfelszínre kell emelkedni hogy lég”nadrágát” friss levegővel feltöltse. 

Hazai szakirodalomban nincs adata marásának. 

Külföldi szakirodalom szerint marása fájdalmas. Marás után a seb környéke duzzadt, érzékeny marad pár órán, esetleg napon keresztül. Extrém esetekben enyhe gyulladás alakulhat ki a seb környéken ám ez valószínűsíthetőleg a seb felülfertőződésének következménye s, nem a maráskor bejuttatott méreganyag hatása.

Egyéb klinikai tünetek között említik az enyhe rosszullétet, émelygést, hőemelkedést a marást követő pár órában.

A marásuk a seb fertőtlenítése kívül egyéb orvosi kezelést nem igényel, semmilyen maradandó fizikai károsodást nem okoz.

Pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa) és szongaria cselőpók (Lycosa singoriensis)

Szongária cselőpók nőstény (fotó Karl Csaba)

Pokoli cselőpók nőstény (fotó Karl Csaba)

Hazánk legnagyobb pókja a szongária cselőpók és valamivel kisebb rokona a pokolii cselőpók egyaránt tárnázó életmódot folytat.

Életük nagy részét földbe vájt függőleges üregekben töltik. Szabadban kóborolva szinte csak a párkereső, ivarérett hímekkel találkozhatunk.

E pókok minden esetben amíg módjuk van rá a menekülést választják zavarás esetén. A tárnájuk szélén ülő pókok nagyobb állat, ember közeledtekor már több méterről üregük mélyére menekülnek.

A talajból kiásott egyedeik viszont védekezésből marnak.

A pokoli cselőpók marást hihetetlenül éles, elképesztően erős fájdalomként irja le Bíró László arachnologusunk a Természettudományi közlöny 1894 decemberi számában.

Egy földből kiásott, menekülni próbáló, kifejlett nőstény marta meg amikor utánakapva véletlen megszorította a pókot.

Az ujját ért marás pillanatában áramütés szerű de attól hatványozottabban nagyobb fájdalmát érzett, ami egész karjára kiterjedt, sőt, említése szerint agyáig felhatolt. 

A megmart keze érzéketlenül lehanyatlott, időlegesen megbénult a fájdalom hatására. 

Pár percre rá zsibbadó érzés kíséretében visszatért az élet a kezébe, a fájdalom teljesen elmúlt. Egyedül a marás helye maradt érzékeny, nyomásra fájó pár napon keresztül. Egyéb tünetet nem tapasztalt.

E iszonyú fájdalmon kívül semmilyen klinikai tünetet nem találtam a szakirodalomban pokoli cselőpók marásához társulva. 

A szongáriai cselőpók marásáról a hazai szakirodalomban pontos információ nincs.

A külföldi szakirodalom a pokoli cselőpókéhoz hasonlóan írja le a marását, néhány esetben lázról, pár órás rosszullétről számol be. 

Itt kiemelendő hogy e fajok nagy termete miatt a marásuk relatív nagy fizikai sérüléssel jár. A marás helyét ezért a felülfertőződés elkerülése érdekében érdemes minden esetben fertőtleníteni.

Egyéb orvosi kezelés e fajok esetleges marása esetében is szükségtelen. 

A mérgük rendkívül gyorsan, másodpercek alatt kifejti hatását és ugyan ilyen gyorsan el is múlik percek alatt. 

Valószínűsíthető hogy ez a nagyon gyors hatásmechanizmus a pók ragadozok elől való elmenekülésének hívatót biztosítani. 

A marás pillanatában szinte bénító a fájdalom így a pók időt nyer a meneküléshez.

Maradandó károsodást e két faj marása sem okoz emberekre nézve.

Mérges dajkapók (Cheiracanthium punctorium)

Mérges dajkapók hím (fotó Újvari Zsolt)

Mérges dajkapók nőstény (fotó Karl Csaba)

E faj közhasznú neve is már utal embere nézve kellemetlenséget okoz marására.

Azonban életmódja valószínűtlenné teszi konfrontálódását emberekkel. A tőle származó marások elszenvedői az esetek kilencven százalékában rovarászok, pókászok. 

Nappal magas füvű mezőkön, kaszálókon, nádasokban elkészített, lakószövedékeben tartozkodik. Én szövedék igen jellegzetes, általában fűfélék véget, nád levelét szövik össze, erős, sűrű fehér hálóval harang alakban.

E szövedéket nappal nem hagyják el.

Éjjel kóborolva vadásznak élőhelyük növényzetén. 

Marásuk szinte minden pókász ismeri. Legtöbb esetben a szövedék figyelmetlen kibontásakor következik be, lévén e faj, ivarérett egyedei zavarás esetén kevésbé menekülnek, a többi hazai pókunkal ellentétben inkább aktívan védekezve,  marást választják.

E tulajdonságukból kifolyólag mind a hazai mind a külföldi szakirodalomban jól publikált marásuk hatásmechanizmusa, tünetei.

A marás erős, szúró, égető fájdalommal jár. Ezt követően igen gyorsan enyhe rosszullét, erős szívdobogás, szédülés alakulhat ki. A megmart testrész időlegesen bénult, érzéketlen lesz. Ez nem úgy értendő hogy, egy megmart ujj esetében az egész kar lebénul hanem az ujj maga zsibbadt, merevvé válik, ritka esetekben e zsibbadó érzés átterjedhet a teljes végtagra, esetlegesen más végtagokra is. 

Ritka esetekben előfordult általános, erős  rosszullét (Bíró 1894 Természettudományi közlöny).

E tünetek igen gyorsan alakulnak ki s pár óra alatt el is múlnak.

A marás hatása több részletből adódik össze. Függ az állat korától, nemétől s a maráskor bejuttatott méreg mennyiségétől. 

Mint minden méreggel védekező állat esetében a marás tünetei szinten egyedileg változhatnak. Egy kisebb testtömegű gyermekre egységnyi méreganyag erősebb reakciót vált ki mint egy felnőtt embere.

Mindezen felül viszont e pókfaj marásánál sem jegyeztek fel soha, semmilyen esetben embere nézve maradandó károsodást. 

A csáprágók nagy mérete miatt e faj marása esetén is javasolt a seb fertőtlenítése. Egyéb orvosi kezelés extrém, igen ritka esetektől (hazánkban még nem volt rá precedens) eltekintve, relevánsan szükségtelen mivel bármilyen kellemetlen a marásuk, ránk nézve veszélytelen, maradandó egészségkárosodással nem jár. így a szükségtelen mivolta miatt,  ahogyan az összes hazai pókunk esetében fenáll, e faj mérgére sem létezik ellenanyag. 

Vidrapókok (Dolomedes sp.)

Szegélyes vidrapók nőstény (fotó Karl Csaba)

Parti vidrapók nőstény (fotó Karl Csaba)

A vidrapókok vizparthoz kötött életmódot folytató, nagytermetű, impozáns pók. A víz felszínén illetve vízparti növényeken aktívan vadászva ejtik el ízeltlábúakból, ivadékhalakból, kis méretű kétéltűekből álló zsákmányukat.

Zavarás esetén villámgyorsan menekülnek. Ilyenkor kepesek nádon, sáson, s egyéb vízből kinövő növényzeten végigfutva a vízfelszín alá menekülni.

Támadó viselkedést, marást én csak abban az esetben tudtam belőlük kicsikarni, mikor a nőstények a költő hálóban lévő egy-két vedléses utódaikat védték. Ez esetben is egy egy oda csapásig merészkedtek, majd a jól bevált igen gyors meneküléshez folyamodtak.

Hazai szakirodalomban nincs adata embert ért marásának. Külföldi hivatkozások szerint marásuk fájdalmas, körűbelül darázscsípéshez hasonlatos.

Mérgük embereken semmilyen klinikai tünetet nem okozott. 

Egyedül a mechanikai sérülés okozza a kellemetlenséget.

A csáprágók ejtette seb körül enyhe bőrpír, kisebb mértékű dagadás elfordulhat de ez is inkább a fizikai behatás mintsem a mérgük hátasa. 

Mint minden nagyobb termetű pók esetében, az ő marásuk helyét is érdemes fertőtleníteni. Az esetleges marás után egyéb kezelésre nincs szükség.

Tüskéskezű álfarkaspók (Zoropsis spinimana)

Tüskéskezű álfarkaspók nőstény (fotó Karl Csaba)

Tüskéskezű álfarkaspók hím (fotó Karl Csaba)

Hazánk 2000-es években feltűnő, új épületlakó pókfaj.

Megjelenesében a nőstény egyedeik erősen emlékeztet nagy termetű farkaspókjainkra, a hímek habitusa inkább a zugpók hímekéhez hasonló.

Kifejezetten nagy termetű pók a hazai faunánkban. Magyarországon eddig csak és kizárólag épületekből, lakásokból ismert.

Mérge emberre veszélytelen. 

Eddig egy marásáról tudunk hazánkból, egy nőstény példány marta meg Dr Szinetár Csabát. A marás egy tűszúrás szerű enyhe fájdalom volt, semmi egyéb tünet nem jelentkezett.

E pók a hazai fajoktól eltérően azonban nem csak közvetlen érintéskor képes megmarni az embert, hanem egy-két cm-es távolságot könnyedén áthidal. (Szinetár szóbeli közlés)

Mérge emberre veszélytelen, semmilyen klinika tünetet nem okoz.

Ártalmatlan, ember közelében gyakran feltűnő fajok

A hazai pokfauna 99% ide tartozik, így természetesen nem sorolok fel részletesen több száz fajt. Ebben a fejezetben a kertekben, lakásokban gyakran feltűnő, gyakran kérdezett fajokat/fajcsoportokat igyekszem bemutatni a teljesség igénye nélkül.

Illetve azokat a pókokat amelyekről a legtöbb tévhit, városi legenda terjeng.

Keresztespókok (Araneidae ssp.)

Koronás keresztespók nőstény (fotó Karl Csaba)

Darázspók nőstény (fotó Karl Csaba)

Jól ismert kerek, függőleges kerek háló az ő művük. Ide tartozik a sok egyéb fajon kívül a koronás keresztespók (Araneus diadematus), a vállas keresztespók (Araneus angulatus) és a darázspók (Argiope bruennichi) is. A sok sok hasznos pók közül a mi szempontunkból ők talán a leghasznosabbak, lévén repül rovarok (legyek, szúnyoguk, darazsak) teszik ki prédáik zömét.

Sajnos a kereszt mintázatból kifolyólag rengeteg legenda terjeng róluk. Eddigi legdurvább amit hallottam, olvastam róluk hogy, azért van rajtuk a kereszt mert halálos a marásuk s ezt jelzik vele a külvilág felé.. Ennek természetesen a valósághoz fűződő viszonyára értelmetlen lenne kitérni.

Az idetartozó darázspók sem azért immitálja a fullankosaink mintazatát mert erős a mérge és fájdalmas a marása. Hanem épp az ellenkezője miat mert, gyakorlatilag védtelen a ragadozokkal szemben. Ez a mintázat egyszerű riasztás mivel a rovarevők nagy többsége elkerülvén a darazsak kellemetlen szúrását inkább békén hagyják őket. 

A  keresztespókok a hálójukal vadásznak, az a fő fegyverük. Csáprágóik aprók, gyengék, olyannyira hogy a hálójukba keveredő prédákat sem támadják meg velük autónál. Hanem a marás előtt távolabbról “guzsba kötik” e célra kiválasztott szövedékükkel. Csak amikor már mozgás és ezáltal védekezés képtelen a préda, merészkednek marás közelségbe.

Ebből egyenesen következik hogy, csáprágóik teljes mértékben alkalmatlanok a nagyobb állatok, ember bőrének átmarására. Semmilyen fizikai kellemetlenséget nem képesek számunkra okozni. 

Faggyúpókok (Steatoda sp.)

Nagy faggyúpók (Steatoda grossa) nőstény (fotó Karl Csaba)

Kistermetű, halóval vadászó pók fajok tartoznak közéjük. Szinte minden lakásban megtalálhatóak. A fiatal pókok portetvekre, poratkákra egyébb apró ízeltlábúkkal táplálkoznak. A kifejlett egyedek nagyobb ízeltlábúakat is képesek elejteni erős háljuk segítségével.

E kis pókok nagyban segítik lakásaink, ránk s háziállatainkra nézve egyaránt kellemetlen, parazitáitól való tisztántartását.

A hazankban élő fajaik teljesen ártalmatlanok, apró csáprágóik a keresztespókéhoz hasonlóan képtelenek áthatolni az emberi bőrön.

Sajnos habitusuk erősen emlékeztet a távoli, nagyobb termetű roknaikére, a feketeőzvegyekére (Latridectus sp.).

Sajnálatos módon ők is belekerültek a média látókörében amikor egy “celeb ákszakértő” egy lakásból összefogott pár példányt majd magát hős megmentőnek beállitva, egy általa kreált “europai álőzvegy” néven, mindenféle kitalált horror történetet kezdett terjeszteni róluk, pusztán személyes nimbusza növelés érdekében.

Ezek az bulvár médiákban terjedő “tények” azonban minden tudományos alapot nélkülznek. 

E fajok a valóságban telejesen ártalmatlanok s igen hasznosak ránk nézve.

Sárga dajkapók (Cheiracanthium mildei)

E faj a legujabb sztárja az internetes bulvár mediának.

Egy Románia álszakértő által kreált rémtörténetett vett át a magyar bulvármédia, s kezdte terjeszteni.

A cikk lényege hogy, megjelent hol hazánkban, hol Romániaban egy hazánkban már elő (attól függően melyik szenycikket olvassuk épp) egy igen veszélyes pók, a sárga dajkapók. Marásának a tüneteit össze mosták a fentebb említett mérges dajkapókéval, illetve több cikkben, a hozzánk legközelebb a mediterániumban élő, valóban veszélyes hegedűpókéval (Loxhoses sp.) is. E horror sztori aztán a közöségi médiák segítségével futótűzként terjedt, nem kis pánikot okozva az olvasóik körében. 

Azonban a valóság e fajról annyi hogy, rokona a mérges dajkapókunak, de attól lényegesen kisebb termetű. Valóban nem őshonos, de évtizedek óta Európa szerte (így hazánkban is) elterjedt, gyakori faj.

A cikk folytatódik->